Tudsz játszani?

“Gyerekes!” – mondják negatív felhanggal, becsmérlően, és cinikus félmosollyal megjegyzik: „Hogy neked mikre nincs időd…” Manapság divat „fölnőttnek” lenni, ami sokak számára egyet jelent azzal, hogy hirtelen cikivé válik minden, ami igazán fontos: az apró dolgokra való rácsodálkozás, az irántuk való lelkesedés, a játékosság.

Állítólag akkor vagy igazi, felelősségteljes fölnőtt, ha kizárólag a fontos dolgokra koncentrálsz, márpedig az igazán fontos dolgok a komoly dolgok. Mr/Mrs Igazán Komoly Ember pedig nem alacsonyodik le holmi kedves, vicces témákhoz és ráérős elfoglaltságokhoz, nincs ideje botorságokra, időrabló időtöltésekre, mint például a falevél billegésének megfigyelése a szélben. „Komoly” dolgokról beszél, a facebook profilja közéleti hírportálok és szakmai oldalak kínálatával vetekszik – már ha egyáltalán használja a közösségi médiát. Ugyanis Mr/Mrs Igazán Komoly Ember nincs is jelen ilyen fórumon, időrabló és felesleges tevékenységnek tartja, szánakozva tekint a sok ráérő többire, akik nyilván nem végeznek elég fontos és felelősségteljes munkát, ha ilyesmire van idejük, pláne ilyen haszontalan témák mentén…

Belátom, hogy a rohanós hétköznapokban néha azt sem tudjuk, hol áll a fejünk. De könyörgöm, ne essünk már át a ló túloldalára, és ne kezdjük el értéknek tekinteni azt az életmódot, aminek szépen lassan az áldozatává válunk! Kukkantsunk már ki a csőből: odakint szép és színes a világ, megannyi mosolyogtató, lebilincselően érdekes aprósággal. Közhely, mi? Na persze.

Kifejezetten büszke vagyok arra, hogy a barátaim olyan emberek, akiknek örömöt okoz a víz felszínén megcsillanó napsugár, vagy egy színes lombkorona. Tudnak apróságokon elmélázni, csillogó szemmel hadarni a lelkesedéstől, sírva nevetni, harmatcseppet fotózni. Karácsonykor shopping helyett pattogatott kukoricát cérnára fűzni, mézeskalácsot sütni, tátott szájjal rajzfilmet nézni, tábortűz és gitárszó mellett beszélgetni, kidugott nyelvvel barkácsolni. Oldalkocsis retro motorkerékpáron mosolyogva robogni, nyakig sárosan bajban lévő állatokat menteni. Isteni ételeket főzni, süteményillatú lakásban verseket olvasni, idegenekre rámosolyogni, beszélgetést kezdeményezni, rászorulókon segíteni. Harmatos fűben elterülni, nyári záporban ráérősen sétálgatni, beszívni a nedves föld illatát. És ez egyáltalán nem akadályozza meg őket abban, hogy felelősségteljes, fontos munkát végezzenek a hétköznapokban. Jó nekik? Nincs rá időd? Hát teremts magadnak! Mindenki arra ér rá, amire akar.

Sorra betegszenek meg körülöttem az emberek, a nagy rohanás és a stressz következményeként. Én magam is ott ültem hosszú éveken át, éjszakáig az irodaházak világító kis dobozainak egyikében, amelyekre ma az esti sétám során szoktam összeszoruló szívvel felpillantani. Egyre többen kérdezik meg tőlem mostanában, hogy minden rendben van-e, látva azt, hogy több időt szánok a számomra kedves, fontos dolgokra, a kikapcsolódásra, találkozásokra. “Nem sajnálod az időt?” – érdeklődnek. Dehogy. Inkább azt sajnálom, hogy túl sokáig sajnáltam az időt ilyesmire. Nem mondom már a  barátaimnak, heves naptárlapozgatások közepette, hogy sohanapján kiskedden van egy fél órányi időm.  Néha céltalanul sétálok a városban és nézegetem az épületek homlokzatait. Vasárnapi ebédet főzök akkor is, ha épp nincs kivel az asztalhoz ülni.

A múltkor levettem a polcról egy kiskacsás jégkockatartót az egyik áruházban.  “Kisgyereknek lesz? Nagyon aranyos!” – kérdezte az eladó. “Nem, magamnak lesz. Rég vágytam már rá.” – válaszoltam. Nem vagyok hajlandó kínosan érezni magam ilyesmiért. Sem.

Ma az egyik kiváló humorú, okos barátom (az a típus, aki ha belép a szobába, kisüt a nap) megjegyezte: változtatnia kell, mert megszólják: a korához képest túl gyerekes…. Másvalaki (szintén kedves, színes egyéniség, felelősségteljes munkakörben) pedig minden, nem hivatalos, az élet apró örömeivel kapcsolatos megnyilvánulását szabadkozással kezdi… Ne már. Nem szeretnék humortalan, lelkesedés és játékosság mentes világban élni… Maradjatok ilyenek! Legalább Ti. Légyszi.